„#nemtabu” címmel egy budapesti középiskolában a diákok maguk kezdtek szervezni egy fórumot, a beszélgetéseken olyan témákat dolgoznának fel, melyekről gyakran csak hallgatunk, de legjobb esetben is csak a felszínt karcolgatjuk. Nem szeretnék, ha a találkozókon pedagógus jelen lenne, úgy gondolják, hogy így talán könnyebb őszintének lenni, de engem, mint az intézmény iskolai szociális segítőjét, meghívtak.

Az eredeti ötlet még korábban egy másik diák fejéből pattant ki, de ő az érettségire való felkészülés közepette nem tudott több energiát befektetni, így valaki másnak adta tovább a stafétabotot. Az indító gondolat pedig az volt – ahogy elmesélte -, hogy az egyik osztálytársa rosszul lett az iskolában, és ők nem tudták, mi a baja, nem tudták, mit csináljanak, csak tétlenül szemlélték a jelenetet. Mint kiderült, a betegségét tabuként kezelték, a diák érdekeit védve senki nem beszélt róla. Aztán kezdett tudatosulni benne, hogy számos ilyen tabu veszi körül őket. „Attól, hogy nem beszélünk ezekről, még itt vannak körülöttünk. Látjuk, tudjuk. Nem vagyunk hülyék” – fogalmazott. Lassan kiderült, hogy volt olyan osztálytárs, aki pszichológushoz járt, volt, aki letargiás állapotban volt, sejteni vélték, ki az, aki falcolta magát. Ezek a diákok egymást segítették, valahogy mindenki megtalálta azt, aki hasonló problémával küzdött, mint saját maga. Ezért szeretett volna létrehozni egy olyan csoportot, ahol lehetőség van arra, hogy tabuk nélkül beszéljenek ilyenekről.

Az első ilyen találkozásra 2019 május 22-én délután került sor. A szervező lánnyal megbeszélve a foglalkozás címe: „Beszélgetés önelfogadásról, önképről, önszeretetről, testképről és ennek zavarairól.” Önismereti játékokkal, teával és egy kis ropogtatnivalóval vártuk a résztvevőket. Az említett diák volt a rendezvény hajtómotorja. Ő intézte a termet, a teát, ő hozta a résztvevőket, rendezte az eseményre való kiírást. Csoportszervezésileg remek volt. Az én feladatom ebben az volt, hogy bevezessem a témát, önismereti ráhangoló játékokkal kínáljam meg őket, segítsek, hogy elinduljon a diskurzus, moderáljak, ha kell.

Tabuk nélkül elmondom, hogy az első alkalomra négyen jöttünk el. De ez nem baj. Miután lehetőségem nyílt bemutatkozni nekik, elmondtam, hogy rendkívül hálás vagyok, hogy meghívtak a csapatba, és nagyon nagyra értékelem ezt az egész kezdeményezést. Biztosítottam őket arról, hogy a legtöbb új dolog nehezen indul be, sokszor kozmetikázzák az adatokat, mert azt gondolják, hogy ami szép, az jó is. A beszélgetés természetességének ékes példája volt az, hogy a nyitva hagyott ajtón sokan benéztek, és a diákok behívták őket. Elmesélték, hogy miért vagyunk itt, ki vagyok én, mit szeretnének megvalósítani. Így lettünk végül tízen. Mindenki addig maradt, amíg tudott. De az ezt követő közel negyvenöt perc igazán hasznosan telt. Akinek volt személyes érintettsége a tabutémákban, az elmondta ezeket. Volt, aki más osztálytársával kapcsolatban mesélt, közösségi problémáikról beszéltek. Elárulhatom, hogy nagyon értékes időt töltöttünk együtt.

Ezt követően bementünk a diákönkormányzat gyűlésére, és ott is bemutattuk a „#nemtabu” csoportot, és kértük őket, hogy vigyék hírünket a többieknek.

Immáron négyen átbeszéltük, hogy hogyan tovább, mikor legyen a következő alkalom, hogyan tudnánk még embereket megszólítani.

Végül, ha már felkészültem arra, hogy önelfogadásról és testképzavarokról fogunk beszélgetni, egy játékos feladatot azért bedobtam. A hozott kártyákon evészavar-típusok voltak, és nekik ki kellett találni, hogy vajon milyen rendellenes táplálkozás állhat a pica, a neofóbia, neofilia, gyümölcsfóbia, bulimia, anorexia, rumináció, vagy a liarexia mögött. Megbeszéltük, hogy miért az evészavar a legveszélyesebb testképzavar, és hogy segítséget kell kérni, ha valakinél ilyeneket tapasztalunk. Hoztam magammal két önbecsülést erősítő könyvet is, amit figyelmükbe ajánlottam.

Sok ilyen, önmagáért és társaiért tenni képes diákra volna szükség, illetve jó lenne, ha fel tudnánk karolni ezeket a kezdeményezéseket. Ezekből a fiatalokból lesznek azok a felnőttek, akik majd hajlandóak lesznek tenni valamit azért, hogy minden jobban működjön. Becsüljük meg őket!

H. Herman Annamária, óvodai és iskolai szociális segítő, Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ